A változás természete - Sprintre vagy maratonra készülsz?

A változás sokféle lehet. Várt, nem várt, vágyott, gondolattól is irtózós, félelmetes, gyors, lassú, szembetűnő, bensőnkben zajló, könnyű, nehéz, eredményes, rossz irányba vivő, általunk generált vagy a környezet által kiváltott...

Mindannyiunknak más a viszonya a változáshoz.
Az, hogy hogyan vagyunk mi a változással, hogyan megyünk bele új helyzetekbe, vagy hogyan jövünk ki olyan helyzetekből, ami számunkra már nem kényelmes, mindenki életében jellegzetes mintázatot mutat.

Sokak szerint az ehhez fűződő viszonyunk már a születésünkkor - egészen pontosan annak hogyanjával - eldől. Vannak már kutatások is, melyekkel alátámasztották, hogy az, ahogyan a változásokra reagálunk, összefüggéseket mutat azzal, ahogyan a világra jöttünk.
Azzal, ahogy vártak, vagy nem vártak, másmilyennek vártak, fiúnak vagy lánynak vártak, ijedelem, stressz, vagy épp örömmámor volt az a bizonyos 9 hónap; és ez kiegészül azzal, hogy milyen élmény volt számunkra kisbabaként az édesanya hasából kibújva megérkezni egy új világba.
Indított szülésnél például hamarabb kell indulnunk, mint szeretnénk. Van, amikor a babát az édesanya pocakját nyomva vagy fogóval húzva "segítik" a világra. A baba saját tempóját ilyenkor felülírja és kontrollálja valaki más. Náluk sokszor a későbbiekben is megfigyelhető, hogy mások segítségével tudnak csak kilépni egy-egy nehéz helyzetből. Császármetszésnél szintén egy egészen más folyamat zajlik. És vannak azok a babák, akik még maradnának néhány napig, néhány hétig… - egészen addig, amíg nagyon kényelmetlen nem lesz számukra a helyzet odabent.

De bármi is legyen az oka, érdemes megfigyelni és felismerni azt, hogy mi, vagy a gyermekünk, hogyan működünk a nehéz helyzetekben, változás, újdonság, ismeretlen, vagy kihívások esetén.
És ha van olyan működési mód, mely könnyedebb, örömtelibb változásokat tehetne lehetővé számunkra, érdemes elgondolkodni rajta, hogyan írhatnánk át a jelenlegi forgatókönyvet egy minket támogatóbbra. Így ugyanis egyrészt a változáshoz való viszonyunk változhat, és ezáltal kevesebb nehezet, és több örömet fognak tartalmazni a mindennapjaink, másrészt amikor életeseményeink miatt szükségessé válik változtatnunk, ismerve mire hogyan reagálunk, megkönnyíthetjük magunknak és családunknak ezt a folyamatot.

Mindannyiunk esetében fontos lehet azonban tudatosítani azt, hogy bár lehet változásokat hamar és könnyedén is elérni, de ha valaki az egész életét, életvitelét készül megváltoztatni, egy újfajta életminőséget felépíteni, kialakítani valami teljesen újat, ahhoz bizony időre, sok esetben évekre van szükség, és nem lehet lespórolni a beletett munkát, a befektetett energiát sem. Bizony menni és tenni kell akkor is, ha épp egy olyan napra ébredtünk, amikor semmi kedvünk semmihez, nem hogy erőfeszítéseket tenni vagy valamiért kitartóan dolgozni.

Különösen fontos ez akkor, ha úgy döntünk, kezünkbe vesszük az irányítást, és amit nem szeretünk az életünkben, azt megváltoztatjuk. Nem… nem kesergéssel, hanem úgy tényleg, igazán.
Hányszor de hányszor hibáztattam én is a körülményeket (a szüleimet, a páromat, a karmát, az inkorrekt embereket, az adózási rendszert, a pénzt, a sorsot, a megtanulandó leckéket az élettől…), és hittem azt, hogy ezek tehetnek arról, hogy az életem nem boldog. A baj ezzel csak az, hogy így a kontroll, a teremtő erő, amivel az életemet olyanná formálhatnám, amilyenre igazán vágyom, átkerül tőlem, egy külső, tőlem független valamihez vagy valakihez. És ettől kezdve elvesztem az erőm, ugyanis felruházok valakit vagy valamit egy olyan szereppel, mely nálam hatalmasabbá, erőteljesebbé, befolyásosabbá teszi őt - hisz tőle függ a boldogságom. Ugye, hogy valami ezzel nem stimmel?


De induljunk most onnan, hogy már rájöttünk, a mi életünket csak mi alakíthatjuk olyanná, amilyenre vágyunk. Lehet inspirálódni, lehet másoktól ehhez segítséget vagy „ajándék boldogságot” elfogadni, lehet kerekebb az élet attól, hogy olyan emberek vannak mellettünk az úton, akiknek valóban fontosak vagyunk, de a saját boldogságunk, csakis rajtunk múlik.
Innentől jön az a rész, ami sokszor kényelmetlen. Szembe kell nézni azokkal a részeinkkel, amiket nem annyira kedvelünk. És ha felismerjük, milyen működésünk, mely gondolataink, szokásaink, nézőpontjaink, félelmeink, korábbi tapasztalataink azok, amik akadályoznak minket abban, hogy az életünk a jelenleginél könnyedebb, örömtelibb, kiteljesítőbb legyen, akkor nyílik lehetőség arra, hogy ezt megváltoztassuk.

Azt, hogy a változáshoz alapvetően milyen a viszonyunk, és azt, hogy milyen is a változás természete (Értem ezalatt, hogy a változás sokszor nem úgy jön, ahogyan azt várnánk; nem olyan formában, nem olyan gyorsan, esetleg kényelmetlen, korábban nem tapasztalt, ezáltal ijesztő szituációk felbukkanásán keresztül vezet az út az újhoz…) azért fontos szem előtt tartanunk, - és ha valakivel együtt vágunk bele a változásba, változtatásba, akkor ezt vele is érdemes megbeszélni - mert a kezdeti lendület után általában óhatatlanul eljön az a szakasz, amikor elfogy a lendületünk, amikor elfáradunk a nehézségekben.

Ahogyan az újévi fogadalmak esetében is, itt is általában az a helyzet, hogy az elején megindul a változás, és ez büszkeséggel, örömmel, hittel és lendülettel tölt el minket - ami pedig még újabb, még további, várt, vágyott változásokat hoz.
Érdemes ezeket az elért apróbb vagy nagyobb sikereket is elismerni, és nem természetesnek venni. Elismerni azt is, hogy mi generáltuk ezt a változást, ezáltal tudatosítva azt, hogy a gyeplő a mi kezünkben van.
Ebből tudunk majd később erőt meríteni.
Ugyanis megeshet (és általában meg is esik), hogy egyszercsak egy olyan lépcsőfokon találjuk magunkat, ahol azt érezzük, hogy innen minden erőlködésünk ellenére sem tudunk tovább menni. Uram bocsá’ még az is megeshet, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak még annál is, mint ami a kiinduló állapot volt - de legalábbis az a felfelé ívelő szakasz, amit eddig éreztünk, egyszercsak eltűnni látszik, és mi már abban sem vagyunk biztosak, hogy ami fejlődést, javulást eddig megtapasztaltunk, az nem csak valami rózsaszín hablaty volt,  amit bemagyaráztunk saját magunknak.
Ezt hívjuk stagnálásnak, vagy regressziónak.
Megjelenhet akár a testünk működésében, akár kognitív folyamatokban, akár pszichés állapotunkban ez az átmeneti állapotromlás.

Ez az, ahol nem csak az újévi fogadalmak, de a fogyókúrák, a futóedzések, a mozgásterápiás fejlesztések, az önfejlesztés bármilyen formája, a pszichológiai megtámogatás – igazából bármilyen és mindenféle folyamat, melyek az életünk megváltoztatását célozzák – csúfos véget szoktak érni.
Mert elfelejtjük, hogy ez nem egy sprint, aminek neki indultunk, hanem egy maraton. Elfelejtjük, hogy lehetnek holtpontok. Hogy megjelenhet a „nem vagyok rá képes”, „áldozat vagyok”, „feladom”, „lesz@rom”, „biztos én csinálok valamit rosszul, azért nem megy úgy, ahogy szeretném”, „biztos a módszer nem megfelelő, amivel próbálkozom”, „lehet, hogy el kéne fogadnom, és nem megváltoztatni akarni”, „jó…akkor várok…hátha az segít…”, „xy biztos jobban tudja, majd ő megmondja mit csinálok rosszul”, „a múltkor is igazuk lett és nem sikerült megcsinálnom”, „mit fognak szólni, ha kiderül, hogy belebuktam”…érzések és gondolatok tömkelege, melyekkel kellő rutin, némi támogatás, önmagunk és eddigi erőfeszítéseink elismerése, és az önmagunkkal szembeni kendőzetlen őszinteség nélkül elég nehéz bármit is kezdeni – nem hogy túljutni rajtuk.
A regresszió vagy stagnálás az egyik legnehezebb időszak. Ilyenkor önmagunkat és az eddig elért eredményeket is megkérdőjelezzük, és úgy érezzük, elfogyott az erőnk, hogy nem megy, hogy nincs se eredmény, se remény, se olyan, ami erőt adna.

Ez természetesen ijesztő lehet, legyen szó akár saját életünkről, akár arról, hogy egy számunkra fontos személyt kísérünk, támogatunk a változás során (például a gyermekek mozgásterápiás fejlesztése sok esetben kifejezetten igényli a szülő tornagyakorlatokban történő aktív részvételét, ahol nem csak a gyermek pontos feladat végrehajtásának ellenőrzése és elérése feladat a szülő számára, de a gyermek motiválása is, és az esetleges ellenállás vagy hiszti leküzdése is).

A változás kulcsa, és a változás sikerének vagy bukásának titka azonban éppen ez az időszak. Ha itt nem adod fel, ha itt megtalálod, mi lendíthetne tovább, ha itt előszeded minden motiváló ötletedet, ha itt bedobsz mindent, ha tovább csinálod, ha arra koncentrálsz, amit már elértél, ha elfogadsz segítséget – de nem fogadod el akárki „jószándékú belekotyogását”, ha kitartasz és hiszel magadban…akkor egyszercsak véget ér ez az időszak, ahol azt érezted, hogy bele vagy láncolva, bele vagy ragasztva valami olyanba, amiből minden erőddel menekülnél.

A változást célzó és támogató folyamatoknak (legyen ez terápia, edzés, fejlesztés, életmódváltás) olyannyira kritikus, de elkerülhetetlen része ez, hogy külön kutatásokat is szenteltek a témának. Több szakember foglalkozott, és jelenleg is foglalkozik ezzel a problémakörrel, hiszen a tréninget, terápiát, fejlesztő folyamatot, edzéstervet végző személy számára a siker kulcsa lehet, hogy kedvét szegi-e ez, a tréning folytatását illetően.

Úgy érdemes ezt elképzelni, hogy az agy, ilyenkor korábbi „áramköreit” újraszervezi a végzett gyakorlatok hatására, és így ér el egy fejlettebb állapotot. De akár lelkünket is elképzelhetjük ekként. Itt az újra keretezés az, amivel képszerűen szemléltetni szoktuk, hogyan íródnak felül a korábbi működések, egy új, támogatóbb működéssé. Ez az újraszerveződés azonban a korábbi utak újrajárása által történik meg, melyet követően aztán megvalósul egy magasabb szintű működés, mely úgymond gátlás alá helyezi az alacsonyabb szintű, primitívebb, minket kevésbé szolgáló működésmódot. Gyakorlatilag ilyenkor integrálódik egy-egy régi reflex, régi berögződés, és nyílik meg az út az integráció, és új lehetőségek számára.

A regressziós tünetek megjelenésére nincs egyértelmű szabály. A begyakorolni kívánt ÚJ végzése közben bármikor jelentkezhetnek, és a tünetek egyénenként teljesen eltérnek. (Akár több is lehet belőle, de ezek minden esetben egy újabb felfelé ívelő szakaszt előznek meg.) Ha azonban számítunk megjelenésükre, kisebb eséllyel tudnak gátat szabni céljaink elérésében, és előre készülhetünk különféle stratégiákkal is, melyet szükség esetén alkalmazni tudunk annak érdekében, hogy ne szegje kedvünket a kényelmetlen, kellemetlen, ijesztő, elcsüggesztő időszak.

Érdemes tehát az elején összegyűjteni, akár le is írni, hogy miért is csináljuk.
Hogy mit várunk, mit remélünk a folyamattól.
Készülhet egy „Hűha” lista is, mely most még szinte elérhetetlen álomnak tűnik, azonban ha a lista elemeire gondolunk, akkor a legborúsabb napokon is motivációt érzünk arra, hogy tegyünk azért, hogy jobb legyen. Lehet ez egy tengerparti nyaralás, egy boldog párkapcsolat, egy korrepetálás és tanulás mentes nyár, gyermekünket agyon dicsérő pedagógusok, egy új társaságban nélkülünk is bátran játszó és barátkozó gyerek, nagy kirándulások a természetben, könnyedség olyan szituációkban, amiket eddig messziről elkerültünk… bármi… Csak elég konkrét legyen ahhoz, hogy tényleg érezzük a vágyat, és tényleg azt az érzést váltsa ki, hogy „ezért hajlandó vagyok újra megpróbálni akkor is, ha most teljesen reménytelennek tűnik”.
Nyugodtan vezethetjük egy táblázatban a sikereinket is. Akár minden napra egy pipa, amikor elvégeztük a mozgásfejlesztő tornasort, vagy kimentünk futni, vagy egészségesen ettünk, vagy adtunk magunknak 5 percet a saját boldogságunkért; de esténként lefekvés előtt listát is készíthetünk az apró sikerekről, amik bármilyen módon is köthetők ahhoz az erőfeszítéshez és igyekezethez, amit álmaink eléréséért, céljaink eléréséért teszünk.
Hasznos lehet olyanokkal körülvenni magunkat, akik hisznek bennünk, és ami még ennél is fontosabb, mindennek az alapja az, hogy nekünk kell hinnünk magunkban. Nem baj, ha nem tudjuk a hogyan-t, nem baj, ha nem látjuk, hogyan jutunk el a célig, de tudnunk kell, hinnünk kell, hogy igenis képesek leszünk rá. (Amikor gyermekünket motiváljuk, ez a hit válik majd szépen lassan sajátjává, és tanulja meg, tapasztalja meg a folyamat közben, olykor erőt merítve a mi hozzáállásunkból, hogy igenis bízhat magában, és abban, hogy elérhet bármit, ha igazán akarja, és hajlandó érte tenni, változtatni, kitartani.)

Ne felejtsük tehát, hogy a változás (az a változás, ami tényleg jelentős, és meg is marad az életünkben) nem egy sprint, hanem egy maraton. Adjunk magunknak egy-két évet. Tudom, soknak tűnhet – főleg egy nehéz helyzet kellős közepén (mert általában megvárjuk, hogy kellőképp kényelmetlen legyen valami, mielőtt változtatásra adjuk a fejünket – az egy újabb tanulási folyamat, hogy hogyan változtathatunk a jóból mégjobbat, felülírva azt a korábbi mintát, ami szerint akkor vágyjuk és választjuk a változást, amikor valami nem jó). De hasznos lehet, ha eleve maratonra készülünk. És legfeljebb kellemesen meglepődünk, hogy gyorsabban és könnyebben sikerült.

 

Previous
Previous

A szorongás és a csecsemőkori reflexek kapcsolata

Next
Next

Mi van, ha nem a gyerekkel van probléma, hanem Veled?