Miért szeretjük ennyire az áldozati játszmát?

Sajnos egyre gyakoribb az áldozati játszmák megjelenése és a játszma (tudatos vagy ösztönös) működtetése már gyermekkorban is. Jaj én szegény, nekem rossz, de nem tudok rajta változtatni... Ja, hogy eseteleg megpróbálhatnám? .... Neeem, azt azért nem, annyira nem is szörnyű, kibírom én...

(A kérdés itt inkább az, hogy ilyenkor a másik fél kibírja-e, hogy ne menjen át megmentőbe.)

Ami egy kisbabánál még természetes, hogy jelez, bármi baj van, és ennek köszönhetően (ideális esetben legalábbis) megoldódnak a problémái (kap enni, kap tiszta ruhát, segítenek neki megnyugodni, szeretetet és babusgatást kap), addig ennek a begyakorlódott viselkedésnek a fennmaradása egy bizonyos kor felett már igen destruktív. Felül kellene hogy írják a gyermek kívancsiságából adódó, a világ és környezete felfedezése közben szerzett azirányú megtapasztalásai, és az abbéli öröm, hogy már képes ő alakítani a körülményeit, egyre inkább olyanná formálva környezetét, amilyenné szeretné.

Ilyenkor mutatkozik meg annak a jelentősége, hogy a cseperedő gyermekeknek miért fontos hagyni, hogy hadd próbálkozzanak, ügyesedjenek, néha hibázzanak, és miért nem segítség az (bár kívülről annak tűnhet), ha megcsináljuk a gyermek helyett a dolgokat, hogy szép legyen, hogy gyorsabban menjen, hogy ne csalódjon a gyerkőc, ha nem sikerül, és hogy ne kelljen türelmesen kivárnunk és végignéznünk a csetléseit botlásait, próbálkozásait, és tévedésekből eredő felismeréseit.

A legtöbbet azzal segítünk, ha épp annyi segítséget adunk számára, ami által ő maga képessé válik véghez vinni, amit szeretne. Ezáltal azt tanulja meg, azt szokja meg, hogy őt nem megmentik, (mert más jobban tudja), hanem az erőfeszítései által elérhet bármit (szükség esetén ehhez segítséget kérve és elfogadva).

Ahogy telik az idő, a gyermek értelme nyiladozik... és onnantól, hogy felismerte, milyen jól (ki)használható az, ha kevésnek, félénknek, ügyetlennek, áldozatnak tetteti magát, könnyen alakulhat ki belőle játszma, manipuláció afelé, akit rá akar venni valamire (eleinte jellemzően a jóakaró szülő felé, majd mindenki felé, aki ilyen módon manipulálható).

Bár talán nem mindenki számára nyilvánvaló, az áldozati játszma számos előnnyel jár:

- figyelem, sajnálat, azaz energia szerezhető be a segítségével,

- kibújhatunk általa a saját felelősségünk alól,

- anyagi előnyöket is hozhat (csokit, fagyit, játékot, mozi jegyet, mobiltelefont...)

- ártatlannak és jóságosnak tüntethetjük fel magunkat általa.

Mindeközben persze a tettes (aki miatt áldozattá váltunk, vagy aki nem ment meg az áldozatiságból) az gonosz és kegyetlen; ő a hibás a kialakult helyzetért.

Ezzel két legyet is ütünk egy csapásra:

- eltoljuk magunktól a saját felelősségünket, - illetve fejben a másik fölé helyezzük magunkat (ez a legkevésbé tudatos része a játszmának általában), így már begyűjthetjük jutalmunkat: a „jobb vagyok nála” hisz "én bezzeg segítenék", "én bezzeg nem tennék ilyet másokkal", „igazam van, megint így jártam” mámoros érzését.

Miközben szenvednek... - az áldozatok ugyanis tényleg hajlamosak elhinni, hogy az ő életük mások miatt rossz.

Áldozatként valójában kontrollálunk, és mi is bántalmazóvá válunk.

- Panaszkodásunkkal, ventillálásunkkal semmibe vesszük magunkat és lehúzzuk a környezetünket.

- Nem kérünk segítséget, de közben arra várunk, hogy a közelünkben levők gondolatot olvassanak és megmentsenek, ami óriási teher számukra.

- Hagyjuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk a szégyen, kishitűvé válunk és bezárulunk, amivel a körülöttünk élőknek is szenvedést okozunk, hisz ilyen emberekhez nem jó és nem lehet kapcsolódni.

- Félünk kilépni a helyzetekből, vállalni a veszteséget és a felelősségünket, így beragasztjuk magunkat a kényelmetlen (de legalább ismerős) rosszba.

- Végül már adni sem tudunk, csak elvárni és elvenni, és kialakul egy szomorú, fájdalmas, dermedt állapot, ahol az élet színeit szürkeség váltja fel; ahol kapaszkodunk a biztonság és a kiszámíthatóság illúziójába.

Mit tehetünk?

Ahogy mondani szoktam, változásra kényszeríteni senkit nem lehet. Akkor változunk, ha abból valami előnyünk származik (ez lehet a túlélés, lehet igaz kapcsolódás utáni vágy, lehet a boldogság vágya, lehet félelem, de lehet kilátásba helyezett tárgyi jutalom, pl. egy új labda vagy fizetésemelés is).

Egyrészt érdemes tehát az áldozati szerepben ragadt gyermeket motiválttá tenni a változásra.
Az számára nem motiváció, hogy nekem, mint szülőnek, könnyebb lesz az életem a várt változást követően.)(

Másrészt pedig felismerve a manipulálásra tett kísérletet, a játszma megállítható, és az eddig begyakorolt viselkedés áttanulható. Mintát adhatok a család más tagjaival (pl anya és apa kommunikációja), és megmutathatom a gyermeknek azt is, hogy mostantól hogyan máshogy érheti el azt, amit szeretne. Ezáltal felismerheti és megtapasztalhatja, hogy áldozati játszmák helyett hogyan válhat élete tudatos teremtőjévé.

Fontos azonban tudni, hogy ahogyan az "áldozat vagyok" gondolkodásmód kialakulása, úgy a "lehetetlen nem létezik" attitűd elsajátítása is egy folyamat, mely időt, gyakorlást, kitartást, és türelmet igényel.