Nem az vagyok, akinek Te gondolsz. Te vagy az, akinek engem gondolsz.?

Nem az vagyok, akinek Te gondolsz.
Te vagy az, akinek engem gondolsz.

Milyen régi mondás; és milyen nagy igazság…
És hogy szeretjük ezt olvasva azt érezni, hogy mennyire nem volt igaza azoknak, akik minket megítéltek. Hogy a bántó megjegyzések, fájó kritikák, bíráló szavak és tekintetek mind-mind azt mutatják, hogy a másik az, akinél nagy bajok vannak, és ő csak arra volt képes, hogy ezt igazságtalanul ránk öntse, mert nem volt képes átlátni azt, hogy ez az egész csak róla szól.

De belegondoltunk már ebbe fordítva?
Mi van, ha minden egyes gondolat, érzés, vélemény, ami az én fejemben jelenik meg egy másik illetőről vagy egy helyzetről, az valójában mind-mind rólam szól?
Lehet-e, hogy amikor azt érzem, hogy a másik kritikus, akkor valójában én vagyok az, aki hajlamos folyton kritizálni (magamat vagy másokat)? Lehet-e, hogy amikor szerintem a másik nárcisztikus (a mai divatos értelemben véve, és nem a valódi pszichés-mentális zavar esetén), akkor valójában én nem tudom jól kezelni azt, amikor valaki helyettem önmagát választja? Lehet-e, hogy amikor azt mondom, hogy valaki kötődésre képtelen (mondjuk egy párkapcsolatban), akkor valójában én nem akarok elköteleződni, és ezért választok olyat, akiről pontosan tudom, hogy egyszercsak kihátrál majd a kapcsolatunkból?
Lehet? Akkor viszont én csinálom rosszul, én választok rosszul, én ítéltem meg rosszul, én nem igyekeztem eléggé….
Például ha mindenki keresztül gázol rajtam, akkor az biztosan azért van, mert nekem kellene még jobban tekintettel lennem másokra, és akkor nem járnék így. Mert hát én értem és megértem, miért tett így a másik - akkor nekem kellene tekintettel lennem arra, ami neki nem megy; mert hát a nehéz gyerekkora, az én rosszul időzített mondatom, a nehéz napja, a fejfájása, a félelmei… Nekem kellene még jobbnak, még ügyesebbnek lennem, és akkor ő nem borulna ki, és nem bántana meg engem…

Mennyire megszoktuk, ezt a két működési módot…
Éljük a mindennapokat, váltogatjuk a nézőpontokat, hol önmagunkat, hol másokat megítélve és rosszul működőnek bélyegezve, de véletlenül sem nézünk rá arra, mi is lehet valójában az, ami a problémát okozza.
Vagy megítéljük, minősítjük a másikat, hangoztatva, hogy nálunk bezzeg minden oké, vagy magunkat kezdjük el bántani.

Számos módon akadályozhatjuk saját boldogságunkat, fejlődésünket vagy éppen kiegyensúlyozott kapcsolatok kialakulását.

Ellen Hendriksen, a Boston University klinikai szakpszichológusa szerint sok előnyünk származik az önsorsrontásból.
"Az emberek szeretnek következetesek lenni: a tevékenységünk általában szinkronban van hiedelmeinkkel és értékeinkkel. Ha ez a stabilitás aktuálisan felborul, arra törekszünk, hogy állapotunk megfeleljen a korábban kialakult hiedelmeknek.
Ez azt jelenti, hogy ha korábbi tapasztalataink alapján az a meggyőződésünk, hogy nem érdemeljük meg a sikert és a boldogságot, akkor egy-egy kellemes szituációt, kiegyensúlyozott és boldog kapcsolatot is képesek vagyunk (természetesen nem tudatosan) átértékelni és feláldozni annak érdekében, hogy feloldjuk a bennünk feszülő disszonanciát."

Hátterében az a sokszor tudattalan meggyőződés is állhat, mely szerint jobb az ismert rossz, mint maga az ismeretlen. Azaz jobb kézben tartani saját kudarcainkat, mint minden kontroll nélkül fejest ugrani az ismeretlenbe. A nagyobb csalódás elkerülése érdekében érdemes a „kisebb rosszat” választani.
Ez azonban fejlődésünk és boldogságunk gátja is lehet.

Változtatnál?
Úgy igazán?

Mit szólsz mostantól ehhez?
Ha sok olyan emberrel, helyzettel találkozol, ahol egy ismétlődő minta fedezhető fel, esetleg megnézhetnéd azt, mi van, ha te sem vagy elcseszett, ő sem elcseszett, csak egyszerűen van valami, amit nem veszel észre, mert annyira el vagy foglalva azzal, hogy megtaláld, ki a hibás, ki a rosszul működő, és kinek kellene jobban/máshogy csinálnia.

A minap egy facilitáláson vettem részt. (Hívhatjuk coachingnak is - ez az Access Consciousness féle coaching.)
Igen, én is szoktam segítséget kérni, amikor úgy érzem, elakadtam, és nem látom a fától az erdőt. És igen, pont attól a módszertől várom a segítséget, amelyet én is olyan előszeretettel ajánlok, ha valaki segítséget kér.
Most is egy nagyon értékes meglátással gazdagodtam: Mi van, ha van egy képességed, ami miatt ezekbe a helyzetekbe kerülsz, és ha elismernéd azt, hogy te ezekben a helyzetekben mekkora ajándék, mekkora hozzájárulás tudsz lenni, ahelyett, hogy azon problémáznál, hogy de ezt a másik nem látja, és a végén te leszel (meg)bántva, akkor lehet, hogy ez az egész nem csak könnyedebb, de akár még bulis is lehet. Mi lenne akkor, ha hinnél annak a hangnak, amelyik az elején figyelmeztet (csak te ignorálod), hogy ez megint ugyanaz a minta, és mosolyogva, ennek tudatában mondanál igent vagy nemet a helyzetre, és megnézed, milyen szuper hozadékai lehetnek így ennek számodra?!

Kisgyermek korunktól arra kondicionáltak bennünket, hogy jónak kell lennünk. Nem hibázni, nem tévedni, nem kipróbálni, nem keresgélni mi működik, hanem tudni, maximumot adni, mindig jónak lenni, elvárásoknak megfelelni. Nem csoda hát, ha automatikusan ez a minta kapcsol be – helyzettől és személyiségtől függően vagy önmagunkban vagy a másikban kezdjük el keresni a hibát és a megjavítandó komponenst. És aztán nagy jószándékkal neki is állunk a javítgatásnak (közben tovább ostorozva magunkat – vagy épp a másikat – amikor ez nem a várt eredménnyel vagy nem a várt gyorsasággal történik).

De mi van, ha mindenki a legjobb választásokat hozza, amit akkor tud? Mi van, ha minden választásunk abból táplálkozik, hogy szeretnénk magunkat biztonságban tudni és jól érezni? Mi van, ha semmi nem ellenünk szól, csak mi vesszük személyesre? Mi van, ha a mi döntéseink, választásaink, reakcióink, kéréseink, kérdéseink, utunk azt mutatják, bennünk mi van éppen, és a környezet igazából csak egy katalizátor, ami által felszínre bukkan az igazi énünk? És mi van, ha a másik ember ugyanígy működik? Ha van egy félelme, meg fogja találni azokat a helyzeteket, ahol ezzel a félelemmel szembe kell néznie. Mert igazából szeretne nem félni – szeretne ezen változtatni. És ez csak úgy megy, ha egyszercsak megugorja ezt az akadályt. De ehhez újra és újra elő kell bukkanjon az akadály. Amit képviselhetünk számára mi is. És ha nem mi, akkor majd valaki más. a következő helyzet, a következő ember, a következő kihívás, a következő pofon. Egészen addig, amíg meg nem érik az az elhatározás, hogy ebből most már tényleg elég, és bármibe kerüljön is, megváltoztatom ezt a sz@rt. És akkor, egyszercsak, elkezd minden megváltozni.

És utána már azt sem értjük, miért nem ment ez előtte, miért vártunk annyit azzal, hogy tényleg eldöntsük, változtatunk.

Abban a pillanatban, ahogy rájössz, felismered, hogy értékes, szerethető, és mások számára ajándék vagy pusztán azzal, hogy létezel, és azzal, hogy jó a közeledben lenni (akkor is – sőt, sokszor leginkább akkor – ha nem akarsz okos megoldási javaslatokkal mások megmentője lenni, és nem próbálsz fantasztikus javaslatokkal előállni „segítve” ezzel a másikat) – na akkor, abban a pillanatban minden megváltozik. Rájössz, hogy csak önmagaddal van dolgod. Hogy minden helyzet, ahol be akarsz avatkozni mások megmentőjeként, az igazából rólad szól. Hogy annál többet és nagyszerűbbet nem tehetsz sem magadért sem másokért, hogy jelen vagy, önmagad vagy, és amikor mások kérnek belőle, akkor szeretettel, törődéssel, és a másik befogadási képességét szem előtt tartva adsz magadból. Abból a csodából, aki te vagy. És ő befogad belőle annyit, amennyit ott és akkor tud. Vagy amennyit szeretne. És ha nem kér belőle(d), az nem azt jelenti, hogy veled bármi baj lenne; hogy kevés lennél, vagy rosszul csináltad volna. És vele is minden oké - akkor annyira volt igénye.

Egyszerű, de nagyszerű.

Épp egy minap tartott szakmai előadásomon javasoltam egy résztvevőnek egy klassz kis módszert, hogy ezt a működést begyakorolhasd, ha szimpatikusabbnak találod mint az én vagyok a hibás, nekem kell megváltoznom - ő a hibás, neki kellene változnia, eddig alkalmazott dinamikát.
Egy füzet kell hozzá – amibe minden este lefekvés előtt leírod, miért dicsérheted (vagy dicsérhetnéd) meg magad (ha hajlandó lennél elismerni, hogy ajándék vagy a világnak). Mindent írj bele, amiért aznap megdicsérnéd a barátodat vagy barátnődet, ha egy nehéz élethelyzetben őt szeretnéd megerősíteni abban, hogy jó hogy van. Mindent, amit elismerhetsz magadban. A levest, amit ebédre főztél a családnak; a mosolyod, amit csak úgy osztogatsz, átragasztva ezzel másokra a boldogságot és a hitet az élet szépségében; a bevásárlást, amikor semmit nem felejtettél el a listára írt dolgok közül; a bókot, amit a csinos ruháért kaptál, amibe reggel nagy sietve ugrottál bele; a munkát, amit elvégeztél a legjobb tudásod szerint; az ölelést, amivel a gyereket biztattad a suliba menet; a nagy levegőt, aminek hatására nem küldted el a boltban sorban előtted várakozót melegebb éghajlatra; az otthon melegét, amit minden nap te varázsolsz otthonra; a kávé melletti beszélgetést, amitől a barátnődnek lett szebb napja; a masszázst, amivel magadnak kedveskedtél végre; a borravalót, amivel a benzinkutas srácnak segítettél, hogy a családja minőségi élelmiszert ehessen; a virágokat otthont, amik attól olyan szép díszei a lakásnak, hogy te gondozod és öntözgeted őket; a pénzt, amit megkerestél és amiből most tudtatok egyet fagyizni; a türelmet, amitől a párod nehéz napja lett kibírható; a szendvicset, amit a gyereknek csináltál tízóraira és minden szeretetedet beleraktad még akkor is, ha nem eszi meg; hogy mindig szánsz energiát arra, hogy a ruhádhoz illő fülbevalót válassz; vagy azt, hogy olvasod ezt a cikket, és teszel azért, hogy az életed egyre boldogabb legyen. Elismernéd-e végre, hogy az a sok apró vagy kevésbé apró dolog, amit sokszor észre sem veszel, de nap nap után teszel, egy szebb hellyé teszi ezt a világot, és benne sok ember életét?!

Szóval, Nem az vagyok, akinek Te gondolsz. De te sem az vagy, akinek én gondollak.
Mit gondolsz, ki vagy te? Ki lennél? Ki lehetnél? Ha végre nem megszerelni akarnád magadat és másokat, hanem azt látnád meg, mennyi mindent tehetsz, és mennyi minden lehetsz, ami a te életedet is egy varázslattá változtatja, és végre valahára a környezetedbe is olyan embereket vonz, akik látják azt, hogy egy ajándék vagy? Hogy mennyire jelentéktelenné válik mások “bántó” viselkedése, ha átteszed a fókuszt arra, hogyan legyél te igazán önmagad, és hogyan hagyd el a folyamatos ítélkezést magad és mások felett.
De a csodát és a valódi értéket csak az fogja meglátni benned, aki már meglátta ezt saját magában is. És mi is akkor látjuk ajándéknak a minket körülvevőket, ha már felfedeztük, mi magunk is ajándék vagyunk. Akkor is amikor „csak” létezünk.

Previous
Previous

Segítő lovas foglalkozások

Next
Next

5 tipp SNI-s, BTMN-es, ADD-s, ADHD-s, OCD-s és autista gyerekek szülei számára